Amikor a huszadik század hajnalán a fizikusok a termodinamika törvényeit a nemrég megismert első, nem atomos struktúrájú anyagra, az elektromágneses mezőre próbálták alkalmazni, nem várt fejlemény következett be: abszurd eredményekhez, matematikai ellentmondásokhoz jutottak, és a klasszikus fizika méltóságteljes épülete látványosan összeomlott. A kibontakozó új fizika, a kvantumelmélet első eredménye épp a szilárd testek által kibocsátott hőmérsékleti sugárzás, a fekete fény tulajdonságainak sikeres leírása volt — bár a matematikai formulák mögött megbúvó új és meghökkentő elképzelések ellen éppen maga az elmélet megalkotója, Max Planck tiltakozott a leghangosabban. A fekete fény később is fontos szerepet játszott a fizika történetében: Einstein e jelenség elméleti levezetésével bizonyította be az atomi rezgő rendszerek és a kvantált sugárzási tér közti kölcsönhatás realitását és alapvető voltát. Hawking 1975-ben arra a meglepő következtetésre jutott, hogy a fekete lyukak — amelyek definíció szerint mindent elnyelnek, és semmit sem sugároznak ki — e tilalom ellenére maguk is feketetest-sugárzást bocsátanak ki. Az Univerzum történetét és fejlődését egységes tudományos keretbe foglaló Nagy Bumm-kozmológia egyik első kísérleti bizonyítéka pedig az égbolt minden irányából érkező, feketetest-sugárzás jellegű mikrohullámú háttérsugárzás volt, amelynek felfedezéséért 1978-ban, műholdról történt pontos megméréséért 2006-ban adtak fizikai Nobel-díjat (a jelenséget évtizedekkel korábban megjósló elméleti fizikusok nem kaptak hasonló elismerést). A bolygónk jövőjében kritikus szerepet játszó üvegházhatás leírásához is a Nap és a Föld hősugárzásának és ezek egyensúlyának pontos elemzésére van szükségünk. 2015-ben, a Fény Nemzetközi Évében emlékezzünk meg tehát a fekete fényről, amely a fizika és a csillagászat számos területén felbukkan, és fontos szerepet játszott a tudomány történetében is.