A 19. század második felében, a termodinamika 2. főtételének felfedezése után, amikor rájöttek, hogy a természet folyamatai a kiegyenlítődés irányába haladnak, a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a hosszú távon létre jövő végeredmény egy olyan állapot lesz, amelyben mindenhol ugyanakkora a hőmérséklet, a nyomás, az anyagi összetétel, nincsenek struktúrák, beáll a termodinamikai egyensúly, és már nem történik semmi érdekes – szó szerint megáll az idő. Ez az állapot lenne a hőhalál. A természettudomány által felvázolt vigasztalan jövő képe jelentősen hozzájárult a 19–20. századforduló
életunt, spleenes hangulatához.

A 20. század közepének természettudományos eredményei, elsősorban a modern kozmológia kialakulása és a kozmikus háttérsugárzás felfedezése azonban megmutatták, hogy a hőhalál nem lesz, hanem volt – az Univerzum valamikor régen, nem sokkal a Nagy Bumm után a hőhalál, a termodinamikai egyensúly állapotában volt. Ennek a hajdani állapotnak a kézzel fogható lenyomata a háttérsugárzás, melynek vizsgálatáért és feltérképezéséért 2006-ban fizikai Nobel-díjat is adtak.

A mai világ azonban nincs termodinamikai egyensúlyban! A kozmoszban mindenféle izgalmas struktúrákat látunk, különböző anyagi összetételű, más nyomású és más hőmérsékletű testek vannak a világban, többek között forró sült és hideg sör. Világunk tehát kétségtelenül feltámadt a hajdan volt hőhalál állapotából.
Hogyan lehetséges ez, hogyan mehetett szembe az Univerzum fejlődése a termodinamika második főtételével? Milyen kozmikus és helyi események, folyamatok tették lehetővé ezt a valószínűtlennek látszó átalakulást?

Az előadás arról szól, hogyan lehet összeegyeztetni ezeket a látszólag ellentmondó tényeket, hogyan illeszkedik egységes, az Univerzum hosszú távú fejlődését leíró képbe a hajdani hőhalál létezése és a hőhalálból való feltámadás folyamata.