Mit csinál egy elektron, ha éppen nem figyelem meg? Erre az ártatlan kérdésre az 1910-es és 1920-as években megalkotott kvantummechanika nagyon furcsa válaszokat ad: olyan, mintha az elektron (vagy bármelyik másik részecske) „szétfolyhatna” több állapotba, de ha megmérem, a mérőműszer által „felkínált” állapotok közül „választ”. A fizikusok többsége, Bohr példáját követve, megtanult együttélni az idézőjelekkel. Egy filozófus hajlamú kisebbség azonban rendre próbálta–próbálja a kvantumelmélet abszurditásait gondolatkísérletekkel kiemelni. Ezen az úton jutott Einstein 1935-ben az összefonódás nyomára: a kvantummechanika szerint távoli részecskék is tudnak hatással lenni egymásra, még úgy is, ha minden elképzelhető kölcsönhatást közöttük leárnyékolunk. Az összefonódást gondolatkísérletek után napjainkban valódi kísérletek igazolják, és most már az a kérdés, hogyan tudjuk segítségével megépíteni a jövő kvantumszámítógépét.