Tudományos és kevésbé tudományos fantasztikus művek állandó témája az időutazás. És persze a hozzá kapcsolódó ellentmondások, logikai csapdák garmadája, amit legfrappánsabban az ún. nagymama-paradoxon fogalmaz meg: ha valaki visszamegy az időben, és (akarva vagy akaratlanul) megöli a saját nagymamáját (vagy más egyenes ági ősét), akkor ő sohasem születhet meg – de akkor ki öli meg a nagymamát? Ha senki, akkor viszont hősünk mégis megszületik, visszamegy a múltba, és kezdődik elölről az egész bűvös logikai kör…

Ezért többé-kevésbé megegyezünk abban, hogy az időutazás nem lehetséges. Ezt alátámasztja az a tapasztalat is, hogy többszöri sajtóbeli felszólításra sem jelentkezett senki, aki hitelesen igazoltan a jövőből érkezett volna. De vajon mit mond erről a témáról a tudomány, annak is a legilletékesebb ága, a fizika?
Többen axiómaként kimondták, sőt befoglalták a fizika alapelvei közé az időutazás lehetetlenségét. Ugyanakkor az időről eddig legtöbbet kiderítő fizikai tudomány, az általános relativitáselmélet egyenleteinek egzakt matematikai megoldásai között több olyan is szerepel, amelyek – akárhogyan is csűrjük-csavarjuk az egyenleteket – időutazást írnak le. Akkor hát kinek is higgyünk: a józan észnek, az időutazók hiányának, vagy az általános relativitáselméletnek – amely eddig minden kísérletileg ellenőrizhető szituációban száz százalékig bevált? Hogyan lehet interpretálni az időutazást (szaknyelven a zárt időszerű világvonalakat) anélkül, hogy beleütköznénk a nagymama-paradoxonba vagy más hasonló ellentmondásba? És persze a fizika más ágait is ismerő érdeklődőkben azonnal felmerül a Nagy Kérdés: van-e az elektronnak nagymamája?